Régen mindig azt gondoltam, hogy ha már eljövök a másik oldalra, akkor itt helyben is jól körül kellene nézni, mintha otthon mennénk el az "európai városokba". Már írtam Szingapúrról és Kuala Lumpurról, most sorra került Ho Chi Minh (alias Saigon) és Guangzhou (alias Kanton) városa is néhány üzleti megbeszélés miatt. A két hely annyira ég és föld, hogy nem tudtam egy cikkbe tenni őket.

Ho Chi Minh 3 órás repülőút Denpasarból. Egyszer már majdnem megérkeztünk Vietnámba, de pont aznap tört ki a Covid-19 és zárták le az országot, ezért rémült tempóval Szingapúrra váltottuk az irányt reggel...amit aztán 4 nap múlva szintén lezártak. Évek óta várt út volt. Akkoriban nem kellett vízum nekünk, most meg pár nappal a start előtt kiderült, hogy már kell, online intézhető, kell hozzá 3-5 nap, szerencsére megkaptuk az indulás előtti napra mi is.

Kezdtem azzal, hogy a szokásosan őrült Canggu-Denpasar forgalomnak köszönhetően 10 perccel kapuzárás után értem ki a reptérre (lányok külön mentek, ők odaértek), és együtt integethettünk a felszálló gépünknek. Még szerencse, hogy itt úgy mennek a repülők, mint máshol a buszok, ezért 90 perccel később és kb. 25e forinttal könnyebben már a levegőben is voltunk, ráadásul a jó irányba. Késtünk még egy órát, mert pont a reptér felett volt egy kis monszun vihar. Leszállás közben megállapítottam, hogy itt nem ember az, akinek nincs legalább egy teniszpályája a kertben. Az úttal kapcsolatban az volt a rövid tervünk, hogy meglátogatunk embereket és finomakat eszünk:

Elsőre a sok reklám-fény volt feltűnő, mindenhol villogott valami, ahogy 40-50 perc alatt beértünk a belvárosba (6.5 USD elköltésével). Sűrű a forgalom, de az utak kellően szélesek és jobban működött az egész, mint mondjuk Indonéziában. Mondták, hogy az elmúlt években sokszorosára nőtt az autók száma, mindenki IS gazdagnak akar látszani és nem a motoron aszalódni, mint a csórók, meg mi, a turisták.

A futárok szinte fénysebességgel hoznak ki mindent. Volt, hogy még 5-10 percet írt az app és már lent állt sorban az ember az ajtónál. Máskor meg beszálltam a liftbe a 21. emeleten rendeltem egy taxit (jut eszembe, a "luxus taxi" ára átlagosan 200 forinttal több a simánál...hívjatok mindig olyat), leérve meg már keresett az ember a bejáratnál. Gabi folyamatosan rendelgette az 1-1 pohár kávéit motoros futárral...Kánaán. Legtöbbször IKEA verzióban kaptuk a levest, otthoni összeszerelésre:

Baba-igényes szemmel nézve a legfontosabb célpontunk a játszóterek voltak, meglepő módon találtunk többet is a környéken. Az volt a benyomásom a játékok alapján, hogy nem azonos a gyermek-sűrűség itt és Magyarországon.

A játszótéren cuki mókusok rohangásztak, így néztek ki :-)

A legtöbb történelmi látnivaló a Vietnámi Háború (1955-1975) eseményeivel kapcsolatos. A War Museum-ban (belépő 40e Dong = 1.5 EUR és nem lehet kártyával fizetni, ellenben a legközelebbi 3 bank nem fogadta el a kártyát, nem váltott pénzt és szerelték éppen az ATM-jeiket, szóval egy kis boltban váltottam úgy fél óra keresgélés után) az alap kiállítás mellett éppen volt egy amerikai háborús bűnöket bemutató tárlat is, látványos képekkel. Gabi azt gondolta elsőre, hogy baba-kompatibilis egy múzeum, aztán két kép után kifutottunk vele inkább a kiállított harci helikopterek közé az esőbe...na, pont olyanok voltak.

Az amerikai srácok nem aprózták el. Kiirtották vegyi fegyverekkel a dél-vietnámi mangróve erdők felét és a dzsungel 20%-t is, mivel nyilván nehéz meglátni az ellenséget a sűrű bozótosban. A másik oldalon meg bemutatták, hogy milyen jó is volt az észak-vietnámi kommunista táborokban vendégeskedni és fém ráspolyokon bukfencezni, amíg le nem válik a hátad bőre a helyéről. Mindezt, mint 2005-ben kiderült, jórészt egy fabrikált támadásra reagálva még a legelején.

A másik nagyon jónak ígérkező túra a Mekong Deltába vezetett volna, megnézni a harc tényleges helyszíneit, de babával inkább nem futottunk neki. Ellenben, a múzeum melletti szappan boltban pont az a vaslap mosolygott ránk, amivel odaát hátat reszeltek annak idején, maradandó terméknek tűnik (lyukacsos vas):

Volt módunk meglátogatni Ho Chi Minh kulináris csodáját is, a Vichi Café-t, amiben magyar barátunk eredeti és hamisíthatatlan (ez volt főleg a célja vele üzletileg :-) kürtőskaláccsal látja el a helyieket. Finom volt, menjetek el!

A hotelből a városra lenézve feltűnt, hogy rengeteg 3-4 emeletes kis házikó van, ami nagyjából egy szoba széles. Építőiparos barátaink azt mondták, hogy itt nem létezik a beépítési százalék (amiért Budapesten +-5%-ért már élet-halál harc megy), akár teljesen is lehet a telekre építeni, faltól-falig. Mivel a telekárak az egekbe mentek, ezért a mini-telekre egy maxi-ház építése a megoldás. Többségében úgy néznek ki, mint ami éppen össze akar dőlni, mégis, a bennük élő tulajdonosok fejenként dollár-milliomosok, csak nem tudatosult még bennük. 

A villámlátogatásba ennyi fért bele, ha nem babával vagyunk, akkor biztosan elmentünk volna a Mekong Deltába is, ez legközelebbre marad majd.