A Batukaru hegy 2275 méteres magasságával Bali második legnagyobb hegye és kialudt tűzhányója. Nagyszerű ötletnek tűnt benevezni egy ottalvós túlélő túrába és élvezni az őserdő nyers vadságát. Fejenként 350e rúpia volt az ára, utazással, szállással, étellel együtt, szinte ingyen! Ha nem balinézek szervezték volna, nem is lett volna belőle akkora baj [biztos van jobb szervezés is...csak honnan tudod előre?].

A program egyszerű volt: menjünk fel a hegyre, aludjunk ott és együk azt, amit a "természet ad", mert abból mi baj is lehet. Korán reggel találkoztunk Ubudban, ami tőlünk fél óra, Cangguból úgy egy óra keletre. Már itt kezdtem erősen gondolkodni a szervezők mentális képességein...minek rángatok el valakit keletre, hogy utána visszavigyem nyugatra? Barátokkal nyilván jó buli az út, hát mentünk előre. Megálltunk gyönyörű rizsföldek mellett, láttunk óriás denevért (növényevő) aludni a parkolóban, bali-romantika felsőfokon.

Teljesen átlagos túrának indult. Mondtam Gabinak, hogy tényleg ne vigyünk magunkkal semmit, hogy kiélvezhessük a "szedd magad" érzést, a dzsungel és az ember kapcsolatát stb. Azért bedobott egy csomag kekszet a zsákba, mert tuti ami tuti. A parkolót elhagyva rögtön átmentünk egy avokádó farmon, fel is szedtünk a földről egy-két darabot, átélve a gyűjtögető életmód örömeit.

Minden volt, amit a dzsungel tud. Óriási, 50-80 méter magas, buja fák, növények, állatok, pára, felhők, patakok...és itt kezdődtek a bajok. Úgy másfél óra mászás után megérkeztünk az első patakhoz, ahol megtöltöttük a kulacsokat, másztunk szorgalmasan tovább és még egy óra után - üresedő kulacsokkal - elértük a második kitűzött megállót, ahol a patak ki volt száradva...teljesen. Szervezőink nem rémültek meg: "akkor mindenki ossza be másnap reggelig amije van". Menet közben az egyikük mutatott nekem egy fűfélét, aminek ha leszedem a levelét, akkor milyen jó lesz az esti levesbe. Nagyon Bear Grylls, egész úton találtam belőle úgy 15 darabot (ismét: egy-egy szál fű).

Egyik lány barátja lenézett a bokájára egy csendes pillanatban, és mindjárt talált két piócát is a zokniján keresztül a bőrére cuppanva, amiket gyorsan kirángattunk onnan. Hogy ezek séta közben hogy másztak fel oda? Nem velünk történt, ezért mókás volt, de csak ennyi volt a határvonal.

A tetőre érve a vezető kijelölt egy kis tisztást, amin a szállást tervezték felállítani. Nekik volt egy normál sátruk, nekünk meg csinálni kezdtek egy tábori sátrat. Ez állt 1 darab sátorlapból alulra, meg egy másik lapból felülre, szélén körbe réssel és hálózsákokkal. Bali levegője reggel-este meleg, ezért nem tűnt ez sem rossz ötletnek.

Ámde, a környéken (és 2200 méter magasban) semmi de semmi gyümölcs vagy zöldség nem terem valójában. Az utolsó ennivaló amit láttunk, az az avokádó volt a parkoló mellett. Semmi. A "szedünk fent ennivalót" kiránduláson!

Tábortűz, fő a leves, beszélgetés, csillagok. Imádjuk. Elkezdtem furán érezni magamat, lefeküdtem kicsit a földre. Fél óra múlva már ott remegtem teljes testtel...amit még másfél órán át folytattam félig magamon kívül, talán lázasan. Amikor észrevették, bevittek a tábori sátorba, Gabi mellém ült, és nézte ahogy remegek. Attól meg ő lett sokkos állapotban. Elkészült a leves: víz, benne a 15 darab fűvel és egy zacskó (kb. Maggi) levespor, ebből volt kb. 2 liter 10 emberre, két étkezésre. De én ebből persze nem sokat láttam, éppen el voltam foglalva.

Aztán úgy 2 óra múlva, mintha elvágták volna, remegés elállt, és jól lettem. Ami a nagy kérdés, hogy egy 2.5 órás 45 fokban felfelé haladó dzsungelben, térerő nélkül, úgy mégis mit csináltak volna, ha nem leszek jobban? A másik, amire nem volt nagy stratégia, a wc volt. "Menjünk feljebb és csináljuk!"

A sátorlapot nem tudták lapos helyre fektetni, mert annyi terület nem volt szabadon (a saját sátruk nyilván elfoglalta a helyet ott). Gabi és én az emelkedő felőli szélén kaptunk helyet, ahol a fejünk alatt egy gyökér futott keresztül, és az egész lejtett a láb irányába. Elsőre nagyon kényelmetlen volt, de ahogy nedvesebb lett a levegő, kimondottan örülni kezdtünk a gyökérnek. Ugyanis a lapon a nedves poliészter zsák csúszott. Egyszer csak arra ébredtem, hogy lecsúsztam Gabi mellől és a testem fele már a sátron kívül van a páfrányok között, és lévén zsák, a kezeimmel nem tudok belekapaszkodni hirtelen semmibe. Ezt még többször megismétlődött, amikor alvás közben eleresztettem azt a bizonyos gyökeret.

Valamikor a sötétben azt éreztem, hogy valami mászik fel a zsák külsején a hasamon. Felcsaptam a kezemmel, éreztem az állatot elrepülni, és hallottam lehuppanni egy másik zsákra tőlem balra (talán egér volt?). Valahogy átvészeltük az estét. Reggel a korábbi fiatalember odafordult a barátnőjéhez, ő pedig vett egy mély lélegzetet. Az srác orra mellett egy jóllakott pióca fityegett. Lélekjelenlét, gyors mozdulat, és már nem is volt többet ott. Ekkor derült ki, hogy milyen jó is az a kis keksz, amit az elején becsempésztünk a koncentrációs táborba, de ettől még nagyjából éhezve érkeztünk meg a célhoz, és tértünk vissza a civilizációba. A reklám azt mondta, hogy túlélő tábor lesz...és egy örök emlék, az biztos!