A mondák igazak, a mai napig is aktív Ijen vulkán kürtőjében kék fényű tűz ég (Kelet-Jáva).

Ahogy az előző posztban írtam, elég kalandosan jutottunk el a Kawah Ijen környékére, és onnan vissza. Ahhoz, hogy fel tudj érni a tetőre, hogy még sötétben láthasd a fényeket, éjfél körül kell elindulni előre, és túl kell élni a Hegy Szellemének Haragját.

A szállásunk a világhírű Kawah Ijen Inn volt első este, ami a térkép szerint a Licin-i főútról "egy kanyar jobbra". A kanyar eleje után kicsivel elfogyott az aszfalt, és este 10-kor köveken egyensúlyozva vágtattunk a szállásunk felé. Egy szürreális faluban találtuk magunkat. Az összes ház élénk színűre festve, mindenhol karácsonyi izzó sorok a házakon, és az egész falu pont egyetlen utca. Viccelődtünk is, hogy minden tisztességes Stephen King így kezdődik. A helyiek nyilván egyáltalán nem tudták, hol a fenti épület, és fel-alá küldtek minket ezen az egy utcán. Aztán valaki odament egy házhoz, szó szerint leporolta a feliratot és előkerült a név: Kawah Ijen Inn. A tulajt felébresztve kiderült, hogy halvány fogalmuk sincsen, hogy ki, mikor és hogyan tette fel őket a Booking.com-ra, és a megadott telefonszám sem az övék. Ellenben teljesen üres volt a szállás, fejenként került 130k IDR-be (2.600 Ft), 4 dupla ágya és kaptunk hirtelen rögtönzött sült rizst is vacsorára. Alvás közben felváltva őrködtünk. Na jó, nem. Éjfélkor szólt az óra, motorra fel, vár a hegy!

Negyed óra után érjük el a tájvédelmi körzet bejáratát, ahol fejenként 10e IDR (200 Ft) a belépő. Innen jön a hegyi út 20 km-en keresztül 2000-méter magasságig. A benzin közelített a nullához, de úgy voltam vele, hogy lefelé úgyis könnyű gurulni, nézzük meg a kártyákat. Jó ideje mentünk, kezdett hideg lenni, amikor a motor egy zöttyenéssel megállt. Egy ideig gondolkodtunk rajta, hogy ha nem vagyunk messze, akár fel is sétálhatunk, aztán majd hajnalban legurulunk, de se net, se térkép, se semmi, nem tudtuk hol lehetünk. Megfordítva beindult a motor, tudtam, hogy a tankban nem minden szögben elérhető az összes üzemanyag: akkor megyünk le tankolni. Fél órán át csak üres benzines kannákat és zárt töltőállomásokat találtunk, tudod, Stephen King. Egy másik pár mellett is megálltunk, akiknek meg hátsó defektje volt, na azzal sem mész sehova egy hegyoldalon, és ők is azon gondolkodtak, hogy gyalogoljanak-e fel. A majdnem teli Hold mosolyogva nézte küzdelmünket. Végül egy idős bácsi megtankolt minket, ismét nyeregben voltunk. 200 méteren át, amikor is teljesen leállt a motor, és berúgni sem lehetett. Besült a dugattyú. Akkor nem ma megyünk fel. Bácsihoz vissza. Hajnali f2-kor elvitt két motor bérlő helyre, hátha váltott lóval felérünk még aznap este, de azok aludtak már. Visszafelé hátul ülve láttam, ahogy emberünk feje néha lehajlik, készültem is az ugrásra, de aztán nem kellett. Megkaptuk estére a motorját, elmentünk aludni, és készülni a másnapi szervizre. Az egy utcás faluba azért sikerült beszerelni egy hangos bemondót, amin hajnali 4-kor már mehetett Allah imádása Dolby Surround-ban.

Másnap levittük a motort a szervizbe, bácsi ült a motoromon, én meg a másik motorról bal nyújtott lábbal toltam őt előre. Elsőre könnyűnek gondoltam, de nem egyszerű megőrizni a lábunkat, a sebességet és a két jármű közötti hatékony szöget. A szervizben mondták, hogy dugattyú csere, világ vége, és ebből nem lesz ma motor. Ellenben másnap sem, mert pont akkor volt Mohammed szülinapja, utána meg vasárnap és igazából hétfőn is csak délután nyitnak ki. Így maradtunk még 3 napot Banyuwangi-ban (másik poszt).

Béreltünk egy mérettel nagyobb motort, majd vasárnap este jött a tényleges csúcs támadás. Nagyon jó ötlet volt, hogy nem mentünk gyalog, mert vagy 2 órányira lettünk volna a bázis állomástól, ami 2.000 méteren van egy nyeregben. A pénztár hajnali 1-kor nyit (pont akkor értünk oda) és 100.000 IDR egy jegy. Emellé érdemes venni egy gáz-maszkot (100e) és egy pár kesztyűt (20e - ezt hozni érdemesebb). A hegyen este 10 fok körül van a hőmérséklet, nappal 20 körül. Rajtam volt két póló meg egy hosszú ujjú ing, Gabin szélkabát. Ha jó Hold mellett mész, akkor nincs szükség lámpára, 2 perc után tökéletesen látni az utat. 20 perc lankás start után jön 80 perc erősebb emelkedő, de végig széles úton kell haladni, bárki fel tud menni rajta. Időnként kis házak és pihenő posztok vannak. Mi egy levegővel mentünk fel végig.

Félúton mellénk csapódott két helyi, akik dolgozni mentek felfelé. Minden este. Az üzlet a következő: felmész a peremig (2360m), onnan 2-3 alkalommal lemászol a kürtőbe (2160m, 40 percig tart lefelé), hátadra kapsz 40-70kg ként körönként, felmászol 300 métert vele, aztán az egészet leereszted egy kis kocsin 2000 méterre, majd ott eladott a helyi gyárnak. Egy egész este alatt 2.000 forintot is lehet keresni vele (100e IDR). A két srác ezt csinálta évek óta...ahogy mondtam is, minden este, mert nappal az a 22 fok is túl sok ehhez. Az alábbi képen a bal oldali nyeregből mennek le a fehér füst kiinduló pontjáig, a tó mellé.

Éppen arról beszéltünk Gabival, hogy adjunk majd neki pénzt, mert teljesen rendes volt útközben, amikor előkerült a fehér-pénztár-vadászat: emberünk elmondta, hogy a peremről csak vezetővel lehet lemenni, és kicsit visszább lehet bérelni őket fejenként 250e-ért. Rámutatott egy táblára, hogy "látjuk?". A táblán konkrétan az volt, hogy "veszély esetén lezárt út", de most oldalt feküdt csendben. Anyád. Itt azért kedvem lett volna nem beszélgetni vele tovább, de belegondoltunk az előző matekba és ha most adunk is neki mondjuk fejenként 2.000 forintot, már többet kap, mint a súlyemeléssel egész nap. Mondtam neki, hogy nincs nálam csak annyi. Nyilván elfogadta, és lekísért minket.

A kék tűz tényleg ott volt lent. Néha szokott lenni gáz kitörés is 4-5 méteres tűzcsóvákkal, mi csak folydogáló ként láttunk, de elég űrfelvételes volt ez is. A jelenség lényege, hogy a magmától folyékony és meleg S8 molekulák a levegővel érintkezve felgyulladnak és kén-dioxiddá válva kék lánggal égnek. A lerakódó kén napi mennyiségének 20%-át bányássza ki az a 60-80 bányász, szóval mindig van bőven utánpótlás is. Ezen kívül még Etiópiában lehet látni hasonlót, de ott a föld felszínen lerakódott kén gyullad meg, nem a mélyből érkezik.

A kén maga tiszta sárga színű és nehéz, mint egy kő. A lenti két kosárban kb. 70kg van, nem is pózoltam vele túl sokáig. Nem szeretnék ezzel 200 méter szintet mászni. A levegő nagyrészt tiszta, és olyan szag van, mint Hévizen, de ha pont feléd jön a szél, akkor nagyon kellemetlen tud lenni, a maszk jó befektetés volt. Lent lehet kénből faragott szuveníreket venni meg kristály darabokat, 10e IDR darabja.

Mondta az emberünk, hogy a tó nagyon forró: ezt nyilván nem hiszem el csak úgy, ezért odamentem a széléhez és megnéztem kézzel. Hűvös volt. Ez a világ legnagyobb erősen savas tava. 180-200 méter mély és a közepén a pH-ja 0.13 körül van, ami nagyjából az a cucc, amit az akkuba öntesz és utána egy hétig mosol kezet, mert nem akarod, hogy keresztül nézhess rajta. Úszás kihagyva.

Mi az első 4-5 ember között értünk oda, sötét utakon másztunk lefelé. Lentről vissza tekintve mókás volt. Az utat kivilágították a fejlámpás turisták végig, mintha az égbe vezető csillag lépcső lett volna. Érkezz meg 1-re a pénztárhoz!

Ezzel a tempóval és időzítéssel pont időben érsz fel a tótól az észak-keleti peremre, hogy megnézd a f5 körül érkező napfelkeltét. Pontosabban, a máig legaktívabb indonéziai vulkán, a Merapi csúcsa kitakarja keletet, tehát inkább csak a pirkadást néztük végig, de ha elszánt vagy és gyors, körbe lehet mászni a hegyet és akkor láthatod Bali felől kelni a napot. Augusztusban kel a nap úgy, hogy a hegy mellett el lehet látni hozzá, most nem volt szerencsénk vele. Nappal a tó kénes vizének türkiz színe csodálatos látvány.

A végén jött egy meglepetés: láttunk egy halom kézzel vontatott kocsit. A legtöbb tetején zsákok voltak, ez egyértelmű volt, ám néhány ki volt párnázva. Lefelé lehet kérni "taxi szolgáltatást" fejenként vagy 200e IDR és a helyi hős letalicskázik téged a mélybe. Hősiesen hangzik, de per kg. jobban fizet, mint a kén cipelése. (Képen a munkások a kén-figurákkal, jobbra a felcipelt kén zsákok, és előttünk a hordár kocsik.)

Jócskán melegedett már a hajnal, mire leértünk a motorhoz. Vissza adtuk a maszkokat (ezt csak bérled), majd széles mosollyal arcunkon elindultunk a puha ágyikó felé a rizsterasz melletti szálloda csendjébe. Aztán majdnem mégsem.

Lefelé tekergőzve a szerpentinen beértünk egy fehér autót, ami kicsit lassabban ment, és éppen nagyobb lejtő utáni száz méteres lankásabb részre értünk, amikor pont egy pillanat alatt megszűnt a motor első fékje. Nem gyengébb lett, nem megkeményedett, hanem beesett és semmi nyomás nem volt benne. Az Indonéziában használt kislány motorok (robogó, ld.: római filmek hősnői) hátsó dobfékje vulkán hegyoldal lejtőjén két fővel a nyeregben nagyjából annyit ér, mintha a Titanicra kiabálnál szemből, hogy ne jöjjön neked. Két láb le, és fék. A kirándulás miatt az év nagyjából egyetlen napja volt, hogy nem papucsban voltam. A Hegy Szelleme meghallgatott minket. A köztes napokban elgondolkodtunk azon is, hogy ha most nem nézzük meg a vulkánt, akkor valaha visszajönnénk-e megint, és nagyon gyanús volt, hogy nem. A fotelből nézett dokumentum filmek és Youtube videók első fékje mindig működik és nincs kénes szaguk sem általában. De az kinek kell, nem? A néhai, büszke Ijen vulkán maradványait látni kell!