Ahogy az előző posztban elmeséltem, az útnak vélhetően pont ezen a szakaszán kaptuk el a COVID-19 vélhetően delta variánsát, ami - mint utólag kiderült - pont Yogyakartában tombolt éppen (de már jól vagyunk). A Bromo nevű aktív vulkán megmászása után vonatoztunk át Jáván, és érkeztünk meg ide, hogy 4-5 nap alatt megnézzük a várost és környékét.

Yogyakarta egy egyetemi város, ami most - már csak ezért is - üres kellett volna legyen, kivéve, hogy vasárnap délután hömpölygő tömegbe futottunk a kihalt utcák helyett. A 330 km-es vonat út maga nagyon kellemes élmény volt, szépen tisztán tartott, menet közben is takarított vonatok, kényelmes ülésekkel és légkondival. Egy szavunk sem lehetett, tiszta Svájc.

Bali faluszerű települései után igazi felüdülés volt egy városban lenni. A Malioboro nevű főutca két oldalán 3-5 emeletes házak, szállodák a magasban, és földön ülő hús sütő nénik és egymást érő póló árusok az árnyékok takarásában. A szokásos kontraszt. Az utcákon 2-fős motoros riksák vitték a turistákat és mindig akadt egy-egy segítőkész helyi, aki a végén elkalauzolt (volna) minket a bazárba a "felesége boltjába".

Délebbre található a bank-központ. Szó szerint minden épületben bank van, ami látszik az állagmegóváson is. Merthogy ott volt, máshol meg annyira nem. Mint minden indonéz nagyvárosban (Jakarta, Surabaya stb.) az angol/holland megszállók építettek annak idején rendes házakat, és ami azokból megmaradt 3-4 ház, az az óváros, a többi vagy modern üvegépület, vagy többségében dűledező viskó (erről készült már sok-sok képünk).

Ugyanitt futottunk bele a "gyerekjáték kiállításba". 20-30 régi gyerekjátékot mutattak be, köztük a tűzzel hajtott kishajókat - hátulról olajat öntöttek beléjük és a kiáramló meleg levegő hajtotta őket a vizen, cooool:

a "ki szed ki több zabszemet a tálból" játékot:

'Kinek marad tovább a tücske a tányérkákon, mielőtt beengedjük őket a dobozba harcolni" játékot:

és voltak kiállítva Wayan-figurák, ami mindig is tetszett Gabinak és akart is venni belőlük. Aztán elolvastuk mi volt aláírva, és máris nem voltak olyan szimpatikusak. Mint kiderült, a figurákat azon az ünnepségen használták bábozásra, amikor a fiúkat körülmetélték 17 évesen...és amikor a lányokat 12 évesen. Barátságosan hangzik.

Két látványosság volt nyitva: a Szultáni Palota és a Vízipalota. Az utóbbi több meleg fürdőből álló épület együttes, ami már tényleg egy modern fürdőre emlékeztetett kiépítettségében. Szauna, öltöző, szökőkút és minden. Külön medence járt a szultán gyerekeinek (jobbra), szeretőinek (balra) és a párnak egy fal másik oldalán. A szokás az volt, hogy a főnök bedobott egy érmét (asszem) a medencébe, és amelyik ágyas megtalálta, azzal ment el jól érezni magát. Ciki lehetett, ha senki sem akarta kiszedni...bár gondolom, arra is lehettek biztonsági szankciók.

A másik érdekesség a Palota volt. Itt az idegenvezető elmondta nagyjából 5 méterenként, hogy "7 kapuja van a palotának, ez az első, lejjebb a 2., 3., 4., 5., 6., 7."...aztán ezt minden kapunál, végig sorolva az összeset egyenként. Valamiért fontos volt. Emberünk 45 éve dolgozott ott, mint idegenvezető...komoly teljesítmény. A kiállításon a legfontosabb információk: a szultán evett először, ami megmaradt, azt vitték át egy hordozó állványon a nemeseknek, onnan meg utána a maradékot a többieknek. Mindig egymás után sorban.

Elsőre fura volt, de kontextusba helyezve érthető, hogy kiállították az evőeszközöket, és büszkén mutogatták, hogy "lám, a szultán annyira képzett volt és gazdag, hogy késsel és villával is tudott enni", és ezt több szobán keresztül. A lakosok többsége kézzel eszik mindent (például a rizst), és legfeljebb a villa-kanál párost használják, ahogy turistaként is azt kapjuk majdnem mindenhol. Ha egy helyi falusi fellátogat a "megyeszékhelyre" és megnézi ezt a kiállítást, biztos mást lát benne, mint mi.

A szállodánk felső szintjét is éppen egy iskola használta egyik nap arra, hogy "asztalnál viselkedés órát" tartson a diákjainak (az üvegen túl balra meg a medence, amiben kisgatyában ugrándoztak az emberek...ez a ruha kontraszt azért felvet kérdéseket):

A palotában találtunk képeket a korábbi bábfigurás témához is, ami három herceget ábrázol (balra), amint éppen "boldogan" távoznak a metélési ünnepség után, a hozzá tartozó ünnepi ruhát viselve. Jobb oldalon ugyanez egy kislánnyal.

A palota déli oldalán van a Bale Raos étterem, amiben a szultánok kedvenc ételeit szolgálják fel, a menü részletezi az ételt kis történettel és a szultán nevét. Nekem tetszett ahogy a történelem felsétált az asztalunkra, Bali után meglepően alacsony számokért cserében.

Visszafelé a szállodához ki akartuk próbálni a riksát mi is. Találtunk is egyet, idős bácsi az ülésen, megalkudtunk vele, hogy a taxi 600 forint volt lefelé, szóval annál kevesebbet mondjon, rendben, beültünk. Akkor derült ki, hogy ez nem motoros eszköz, ahogy mi azt gondoltuk, hanem biciklis. Emberünk elkezdte tekerni - lehetett vagy 60 éves, nálunk sokkal kisebb testalkatú -, és az egész út enyhe emelkedőn ment felfelé. Lihegett néha a nyakunkba, kiállva a nyeregben. Teljesen megsajnáltuk, és végig szurkoltunk neki, hogy maradjon életben. Aztán adtunk neki majdnem kétszer annyit...értünk mi az alkudozáshoz!

Egyébként, lehet nagyságrendekkel giccsesebben is utazni a belvárosban:

Jött az út fénypontja: a Borobudur-ban található buddhista templom meglátogatása. Béreltünk két motort és egy óra lovaglás után megérkeztünk a parkhoz. Ellenőrzés, fertőtlenítő kapuk és jól láthatóan fel vannak készülve arra, hogy egyszerre vagy 500 embert is át tudjanak engedni, de most csak mi szédelegtünk át a covid védelmi zónán.

A bejáratnál elért minket is a meglepetés, amiről sok utazó beszél. Az árlistáról kiderül, hogy helyieknek 50e IDR (1e forint) a belépő, külföldieknek meg 350e IDR (7e forint). Értem, hogy fizessük meg mi a karbantartást és az indonézek látogathassák olcsón, de valahogy nem szimpatikus megkülönböztetés (és az egész országban szinte mindenre vonatkozik). Mondták azt is, hogy a templom belső szintjei zárva vannak a vírus miatt, csak körbe lehet sétálni. Megkérdeztük, hogy miért kerül sokkal többe, ha fele annyit lehet látni? Erre beengedtek minket "diák jeggyel" 200e IDR/főért (4e forint). Bent folytatódott a dolog és nagyjából mindenért további pénzeket kellett letenni az asztalra: egy kis vetítés, egy kis elefánt nézés, egy kis mini-kiállítás. Otthon is van ilyesmi mondjuk egyes kerületi lakhely kártyákkal, de az 1:7 arány talán túlzónak tűnt.

Amikor kiszabadul az ember Baliról, minden másban is szembetűnő a "fehér-ember-ár" jelenség. Anyukám vett egy pólót multkor Nusa Duán (dél-kelet Bali) 350e IDR-ért (7e forint), amit Denpasar körül nagyjából 2-3e Ft-ért lehet megvenni. Yogyakartában az volt a kérdés, hogy 2e Ft-ért 3 vagy 4 pólót vehetünk. A 2 hétre érkező turistáknak mindent IS el lehet adni tripla áron...nézz körül, mielőtt vásárolsz! 

Borobudur a világ legnagyobb buddhista temploma, amit egy mesterséges dombra építettek a VII. században, majd a XV. században 400 évre elnyelte a dzsungel, és annyira össze volt már omolva a földmozgások miatt, hogy 1973-1983 között az UNESCO védelme alatt betonnal stabilizálták az épületet és elnyerte mai (és vélhetően eredeti) formáját. A falakon 504 Buddha szobor van és több ezer fali faragás mesél el különböző történeteket.

Ahogy az ilyenkor szokás, nem minden elem tudott visszakerülni a helyére, és az épület mellett található egy kis kőtemető az áldozatokkal:

A templom falán több helyen is találhatóak hajó vésetek, mivel a kor emberei elhajóztak Afrikába és Madagaszkár környékére is csere-kereskedelmet folytatni. A hajókat rekonstruálták később és ki is próbálták a viszontagságos úton. Az egyik hajós falfestményen még a Halálcsillagot is felfedezni véltük, de ebben nem vagyunk biztosak :-).

Nem maradt más, mint elkapni egy monszun esőt visszafelé motorozva, és megnézni, hogy mennyire tudnak csípni az esőcseppek pólón keresztül, de végül jól sikerült a túra és egy újabb vírus teszt után vonatozhattunk tovább Surabayába (ahol az előző poszt tanúsága szerint már a Delta vírus boldog tulajdonosaiként fetrengtünk).