Ma annyi minden másról akartam írni...nagyjából 10 téma van már készen...erre...

Éppen a reptéren ülök - nem, még nem toloncoltak ki :) -, ami előtt elmentünk moziba, mert még nem voltunk (amúgy pont ugyanaz a multiplex, mint otthon, esetleg a 900 forintos jegyár tér el kicsit). Az indonéz felirat is jó volt nyelvfelismerési gyakorlatnak. A másik érdekesség, hogy Keleten erősen vágott verziót adnak a filmekből, szóval ki volt szedve minden meleg jelenet (pl. 15 éve a Love Actually-ból kivágták a teljes testdublőrös-meztelenkedős vonalat szereplőkkel-mindennel a Budapest-Peking járaton:)).

Freddynek semmi köze ugyan Balihoz, habár, a helyi külföldiek véleménye szerint Balin, meg különösen Ubudban, magas az egy főre jutó, a sajátjukhoz kísértetiesen hasonló neműek iránt érdeklődők, de minimum szexuális kétéltűek száma...ezt alátámasztandó, az öt fős csapatunkban volt is mindjárt 40%-os arány... De nem ez a lényeg!

Szoktam mondani Gabinak, hogy akkor megyek ki a Szigetre valaha is, ha Queen koncert lesz! Még várok rá.

A film fergetegesen nagyszerűen mutatta be annak a menekült (ld: imigráns) család sarjának az életét, aki felforgatta a zenei hangzásvilágot, és olyan dalokat írt (társaival együtt), amiket szerintem még 100 év múlva is énekelni fognak az emberek, pedig az írásuk korában inkább kidobni akarták volna őket.

A Bohemian Rhapsody például kétszer hosszabb volt az akkori átlagnál, de ki ne akarná a számot még tovább hallgatni is akár? A zene természetesen az egyik erős pontja a filmnek, ezzel nem lehetett nagyon mellé lőni. Kíváncsi voltam, hogy ki lesz Ő. Előre nem sokat tudva a filmről, nagyon tetszett, ahogy a Freddyt játszó szereplőt is kitakarják az első jelenetekben!

Az érzelmek tüzében, lelki háborgások között, barátok és árulók hálójában vergődő Mester és az életéből származó ihletek felépítése szerintem tökéletes volt. Együtt nevettünk és sírtunk a filmmel, és mivel sötétben néztük és nem látta senki, természetesen azt fogom mondani, hogy ezt csak költői eszköznek szántam! :-) A magam részéről végig doboltam (Gabi térde a tanúm) és dúdoltam a filmet, fel-felkapva mindig a fülem a háttérben megjelenő, a milliószor hallott dalokat felvezető ritmusokra és dallamokra. Olyan érzésem volt, mintha a Live Aid koncert közepén lennék, az akkor már halálos beteg Mercury zenei életének csúcsát osztva meg a történelem felvételeivel...

Nem is értem, hogy azok, akik a záró feliratok alatt kisétáltak a zenéről, minek ültek be egy Queen filmre egyáltalán?!? Én addig vártam, amíg az utolsó buborék is kibugyorgott a maradék Colából...most meg itt ülök a reptéren, készülök felszállni egy fapadosra, aminek az egyik gépe két hete zuhant le Jakarta mellett, és vissza akarok menni a moziba...de a Shownak Tovább Kell Mennie!