Steve barátom az igazgatója (és biztos ami biztos, a tulajdonos legidősebb lányának a férje is) Indonézia egyik legnagyobb hajógyárának. Négy kikötőjükben az ország összes végében építenek a 30 méterestől (90 láb) a 280 méteres olaj tankerig mindenfélét. Még Jakartában néztem meg az egyik kisebb gyárat, és megfogadtam, hogy tankhajó nélkül nem megyek haza! Már nem is!

Surabaya-ba a repülés 45 perc, pláne, ha időben megy a fapados Lion Air. Mivel két hete esett le egy gépünkön 100+ utassal Jakarta mellett, inkább késsen 1 órát, persze! :-) Érkezés után kiderült, hogy angolul nem beszélő sofőrt küldtek értem, ő meg nem tudja elmondani hol van, és nem talál engem. 15 perc alatt sikerült leküzdeni a közöttünk tátongó 60 méteres távot, és már suhantunk is 2,5 órát a gyár felé.

És itt jött a késés ára. Pont az az 1 óra hiányzott, hogy lássak egy vízrebocsájtást (tűzijáték, fagörgők, hajókürt). Franc! Majd legközelebb! Mivel már éjfél volt, jött a romantikus rész: a munkás szálláson Steve megosztotta velem a szobáját. Tiszta egyetem feeling, mint 15 éve Bostonban. Reméltem, hogy nem horkol...nagyon.

Másnap a helyi reggeli: főtt tészta, bacon chips-el. Interesting. De, beolvadni jöttem, úgyhogy all-in, amit esznek, eszem! Megcsodáltam néhány megbeszélést, közben a falakon a tervrajzokat, és közben nagyon mosolyogtam, mert minden kulcsszó elhangzott, amit én az IBS-ben Vállalatirányítás órán (Operations Management) a diákoknak tanítok(tam). Tényleg életre nevelünk! Kicsit még dolgoztunk is, mivel a gyár papír alapon működik, valószínűleg tanácsadó leszek a digitális átállásban, meglátjuk. A sok fej munka után (remélem, hogy ezt angolra nem fordítják majd, mert teljesen mást jelent:-)), elindultunk hajókat bejárni.

A papírlap képviseli a "vezetői rendszert" 1000 alkalmazotthoz :-o

A dokkban 6 hajó állt, 3 szárazon, 3 vízen. A két jobb oldali egyenként 8-8 tankot és 200 katonát partra szállító ladik volt,

a bal oldalon (fenti képen) meg egy 17.500 tonnás olajszállító teste készült (ez egy kisebb hajó, amit pl. benzin szállítására használnak, a nyersolajat szállító - az ember által épített legnagyobb mozgó eszközök - 550.000 tonna kapacitásúak is lehetnek). Belül a hegesztett fém bűze, a levegőben fém por, az ajtók helye még csak félig átvágva, úgyhogy limbo-hintózni kellett. Ez az igazi gyárlátogatás! Azért, egyenként végig nézni hetente az összes kajütöt, mindent, hogy a kedves (vendég)munkás jó helyre fúrt-faragott éppen vagy nem, kemény meló. Simán volt olyan, hogy láttuk a kör rajzot a WC csőhöz a padlón, de csak azért, mert a kivágott kör 15 centivel arrébb volt. (t.i. másképpen nyilván nem láttuk volna :-). Máshol meg a plafonon futó acél csöveket a lelkes szaki a plafon szintje alá hegesztette be...izé. Az egész fémbodega rezeg, zúg, kalapács döng benne folyamatosan. Ezek a munkások a nyugdíjbiztosító kedvencei, szerintem, sajnos.

Kívül nyilván volt tábla, hogy fényképezni tilos :-)

Mesélték, hogy a hajót 40-50 tonnás darabokból szerelik össze, mert annyit bírnak a daruk, jó sokáig tart. Azt is mesélték, hogy egy átadási ünnepség előtt a kedves megrendelő kitalálta, hogy ne csörlővel engedjék a 8.000 tonna vas súlyú hajót a vízre, hanem majd ők fogják, kötelet markolva. A mosolygásukon túl, elkezdtem nekik kiszámolni a feladatot: súly erő, lejtés szög, fékerő, izomerő irányból, és kiderült, hogy kb. 1400 embernek kell fognia a kötelet...szóval nem teljesen lehetetlen...csak milyen kötelet? :-)

A kész három hajó békés célokat szolgált, a szigetek közötti éjszakai járatokhoz készültek. Ezekben már voltak ajtók, hatalmas méretű motorok, és már egészen hajónak tűntek. 3 órát mászkáltunk bennük. Jó lehetőség volt! Hihetetlen méretű építmények ezek, és még mozognak is.

Este közös vacsi, helyi finomságokkal, és nagy izgalom mellett előkerült a halfej-leves. Amiben nem is az volt a probléma, hogy a halnak a fején mennyi hús van és azt hol tartja a dög, hanem az, hogy a csúcs-vendégkényeztető rész a hal szeme volt, egy másfél centis szem, kocsánnyal együtt. Illetve mindjárt kettő. Hol a Meki?

A gyár tényleg a világ legvégén van, amit az is mutatott, hogy a "menjünk ki desszertet enni" kérésre a helyes megoldás az autóval 5 percre található kis-ABC volt, meg a Magnum. Teljesen jó.

Reggel a hatodik érzékem súgta, hogy ne az ünnepi ingemet vegyem fel, hanem pólót. Az iroda előtt mindjárt bele is csöppentem a reggeli fitnesz tornába, amire kintről jár ide 4 lány. A muszlim munkások persze azért tornáztak, hogy fütyülhessenek a fenekes részeknél, én meg az első sorban azért, mert mindent ki kell próbálni. A tűző napon torna nem tartozik ezek közé, de ha már, akkor már legyen. A végén a kötelező ezer közös fénykép után kezembe nyomták a reggelit: egy nylon zacskó édes ízű bab levest, nem mondom, hogy nem lepett meg az íze, miközben a lelki szemeim előtt vidám malacok lejtettek táncot rózsaszín nokedli tüllben. Aztán haza küldtem a malacokat és elindultam vissza.