Indonézia hatalmas ország, rengeteg emberrel, egy meglepően nagy felvevőpiac, mégis nagyságrendekkel szegényebb, mint Magyarország. A szigetekből adódó elhatárolódás ezt még inkább felerősíti. Ha az átlagos bevételeket nézzük, akkor Bali vezet, aztán jön Jáva, ott is inkább csak Jakarta, és utána nagy lemaradással az összes többi 17.000 sziget.

Balira rengetegen jönnek dolgozni. Az évi 7 millió turista által hozott pénztömeg az átlag kétszeresét is hozza ugyanazért a munkáért, mint Szumátrán. És az sem sok...és itt jön a probléma.

Van Balin az úgy nevezett "bule-pricing". A bulé az a fehér ember, a pricing meg árazást jelent. Szóval, van nekünk saját árazásunk. Egy kiló mangó normál esetben 10e (200 forint), kivéve, ha nem vagy kicsi és sötétbőrű, mert akkor inkább 40e. A kajak bérlés is 10e, vagy ha nem, akkor 70-100e. Most voltunk hétvégén rafting túrán, ami a fehéreknek 70USD (1,2M IDR), nekünk meg (iskolai csoport) helyi árakon 300e IDR volt, benne svédasztalos ebéd. Ez előny nekik, de jön belőle egy érdekes hátrány is. Az ehhez passzoló bérekkel együtt azt jelenti, hogy általában nincs elég pénzük a nyugatiakra tervezett helyek látogatására sem.

Egyes éttermekbe nem mehetnek be. Nincsenek hivatalosan kitiltva, csak a bejáratnál nem engedik be őket. Vagy esetleg nem szolgálják ki. A logika egyszerű: ha egy asztalra leül egy ausztrál család, tuti többet költ egy óra alatt, mint egy helyi család, úgyhogy mindenki pukkadjon meg. Ez jellemzően Kuta, Canggu és Seminyak környéke.

Egyik volt osztálytársaméknak van egy 5* és 6-8 darab 4*-os szállodája. Szerintem kiadja a matekot egy étteremben :-). Mégis, ha indonézül kér asztalt az ilyen helyeken telefonon, akkor "sajnos nincs szabad" a válasz, ha 2 perccel később angolul jelentkezik be, akkor hirtelen lesz szabad asztal. Na, ezt csináld meg egynél többször Európában!

A szolgáltatás megtagadására van sok módszer. Az egyik lány Gabi csoportjából járni kezdett egy helyi sráccal. Elmentek egy szórakozóhelyre, és - ahogy a világon mindenki a szigeten - papucsban mentek oda és rövid ruhában. A fehér lányt beengedték, a sötét fiút a ruházata miatt nem.

Ha én bemegyek egy étterembe papucs-fürdőruhában - és ez a szerencsésebb eset, mert sokszor papucs sincs rajtam -, akkor "persze-tessék-tartom még az esernyőt is (ha esik)" van. Ugyanehhez egy helyinek nincs joga. Itt megjegyzem, hogy ők ezt a fürdés dolgot érdekesen kezelik, mert simán teljes utcai ruhában sétálnak be a vízbe és tök vizesen távoznak. Na, úgy meg azért nem engedik be őket.

A ruházat kérdésében egyébként van némi zavar az erőben. Gabi mesélte, hogy az iskolák előírják a ruházatot: zárt cipőben, hosszú nadrágban és legalább vállat fedő felsőben kell menni...az iskoláig. Mert bent meg nem lehet viselni cipőt...na, akkor meg minek szivatják a gyerekeket a 32 fokban? Rejtély.

Ha ilyen szemmel nézem, akkor annyira nem is érthetetlen az az erőfeszítés, amit azért tesznek meg itt, hogy a bőrszínük minél fehérebb maradjon. Van benne valami darvinista felhang.

Az is csodás pillanat volt, amikor a rendőr megállított minket igazoltatásra. Valamit mondott nekem, kinyújtotta a kezét - hogy megkapja a forgalmit meg a jogosítványomat -, én meg a gesztust látva kezet fogtam vele :-). Szerintem megleptem (magamat is). Aztán végül tovább engedtek, de azért az USA-ban ezt nem próbálnám ki. Na ja, ott szálltam már ki úgy autóból, hogy előbb a nagyon magasra tartott kezeimet dugtam ki az ablakon, reménykedve abban, hogy ezt az autómat körül álló sheriff, szövetségi rendőr és katonai rendőr autóból is jól látták. De az egy másik történet.

Bali gyönyörű hely, el kell jönni ide, de az biztos, hogy nagyon más élmény turistaként járni az utakat, mint helyi lakosként.